Mostar a háború utáni Bosznia-Hercegovina Szentendréje lett. A turistás elégedettség és az előző nap abszolvált 600 kilométer talán kissé elbizakodottá és figyelmetlenné tett bennünket, így elkövettük az első hibát.
Behúzott kézifékkel másztuk meg a várostól délre húzódó hegyet, ami az utunkba eső első igazán komoly hágó volt.
Fent aztán nagyokat röhögtünk, amikor rájöttünk, mitől romlott le egy éjszaka alatt az ezerötös teljesítménye. Hármasban ugyanis nem bírta felfelé, ami még akkor is rossz jelnek látszott, ha beszámítottuk, hogy lett egy utasunk.
Egy út menti sírkő mellett vártuk, hogy lehűljenek a fékpofák.
(Boszniában ritkák az egyenes utak, nemzeti sport a szerpentinek beláthatatlan kanyarjaiban való előzgetés.)
Azok a hegyek, ahol tényleg szükség volt a kettesre, még később következtek.
Az erdők fölött megjelent egy elképesztő szivárvány, optimistán vigyorogtunk.
