A montenegrói kanyarok olyan izmokat mozgattak át, amiket más országban nem nagyon használtam. Izomlázam lett.
Valahol menetközben beugrott, hogy a személyim mellett otthon maradt a jogosítványom is. A hír hallatán Karcsiból hosszas röhögés tört ki. Nincs kuplung, lötyög a kormány, nincs jogosítvány.
A kezdeti kishitűségünk azonban kezdett büszkeségbe csapni, a sorjázó hágókon egyetlenegyszer sem forrt fel a Moszkvicsban a hűtővíz. Akkor pedig leesett az állunk, amikor próbáltuk kiszámolni a fogyasztást. Többféleképpen is neki futottunk, mert azt hittük rosszul osztottunk-szoroztunk, de az eredmény mindig 8 liter alatt maradt.
A kanyarokból egyre több lett. Percenként egy-két hajtűkanyar lehet a montenegrói átlag. A koszovói határátlépő pedig 2000 méter fölött van. Oda már éjfélkor értünk fel. Az út hegy túloldalán ereszkedik le Pecbe, tök sötétben, esőben kerülgetve az lefele araszoló kamionokat.
Kettő üveg sörtől másnaposan virradt ránk az újabb nap. Pec.
A meglepő műszaki megoldások városa.
